2018.11.01. Varga Klári a III. Nemzetközi Sztalker Színházi Fesztiválnak köszönhetően jutott el vidékünkre, s két zenés színdarabbal – Hamvadó cigarettavég és Párizs hídjai – elkápráztatta a kárpátaljai közönséget.

A színésznő nemcsak a színpadon, de a kulisszák mögött is egy bájos, elragadó és kedves teremtés. Az előadások kapcsán beszélgettünk el a Jászai Mari-díjas művésznővel.

− Kérem, meséljen magáról!
− A debreceni Csokonai Színháznak vagyok a tagja, előtte 21 évig Budapesten voltam, 11 évig a Madách Színházban, öt évig a József Attila Színházban, öt évig a Budapesti Kamaraszínházban. Amikor megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, akkor jött egy légüres tér, s akkor valahogy a sorsom úgy hozta, hogy Debrecenben szerződtem le. A családom Budapesten él, úgyhogy ingázok Debrecen és Budapest között.

− Ez nem kis táv…
− Nem, de annyira szeretem a debreceni társulatot, hogy ez a hatodik évad, amit elkezdtem, és még mindig nem azon gondolkodom, hogy hogyan menjek el, hanem hogyan tudnám húzni tovább.

− Nem gondoltak arra, hogy a családdal Debrecenbe települjenek át?
− Nem, mert a férjem a Pesti Színháznak a hangtárvezetője, és a Vígszínház kötelékében van már 30 éve.
Megpróbált átmenni egy másik színházhoz, de végül visszament.

− Hogy jött képbe a két nagy sanzonénekesnő, Karády Katalin és Édith Piaf szerepe?
− Van egy csodálatos kollegám, Rusz Milán, akivel tíz évvel ezelőtt kezdtem beszélgetni arról, hogy milyen izgalmas is Piaf élete. Vittem néhány Piaf-dalt, és akkor ő volt az, aki Édith Piaf két önéletrajzi regényéből megírta ezt az előadást, ezt a darabot, ő szerkesztette bele az összes zenét. Egyébként ő egy rendkívül jó képességű író, zenei szerkesztő. Csodálatosan tangóharmonikázik, és ő muzsikálja végig a Karády-estet is, amit szintén ő írt, ő szerkesztett.

− Foglalkozott a két nagy sanzonénekesnő életével?
− Elolvastam mindent, ami létezett.

− És mi a benyomása róluk?
− Két egészen más életút. Nagyon bátran éltek, nagyon merészen gondolkodtak arról, hogy hogyan érdemes, milyen lépéseket lehet és mernek megtenni az életükben – abban nagyon sok hasonlóság van. Persze, tökéletesen más időszakban, más politikai helyzetben, más földrészen – ámbátor Karády Katalin is végül Amerikában kötött ki, és Piaf szintén életének egy jelentős részét ott töltötte. Piaf egy csodálatos kis madár, de egy óriási lélek. A Karádyt meg… egyszerűen nem lehet megfogalmazni, annyira összetett, különleges és érdekes, és annyira titokzatos volt. És olyan keveset árult el önmagáról. Milán csodásan írta meg a darabot: kutatómunkája és képzelete, a saját családjának a történetei – minden benne van. Azon túl, hogy nagyon sok tényszerű dolog van benne, nagyon sok elképzelt szituáció is, mindazonáltal nagyon átélhető.

− Karádyval kapcsolatban: ő nagyon szerette a hazáját, és mégis emigrálnia kellett…
− Pont amiatt, mert mindennel meggyanúsították és megvádolták mindkét oldalról. Attól függetlenül semmi mást nem csinált, mint hogy rengeteg embert mentett meg – zsidókat, nem zsidókat –, eszméletlen sok embert hozott ki a gettóból, iszonyatosan szorongatott helyzetből. Bújtatott, menekített – egy igazi megmentő volt.

− Kárpátalján jelenleg az emigráció egy aktuális fogalom. Milyen érzés volt kárpátaljai közönségnek játszani?
− Az elmondhatatlan volt! Fantasztikus volt! Itt új, igazi értelmet nyertek ezek a sorok, ezek a versszakok, ezek a dalok. Olyan volt, mintha egyszerre csak reflektorral rávilágított volna valaki arra, hogy miért íródott a darab, hogy miért kell elénekelni. Hátborzongató volt. Amikor a végén felállt az összes ember, egyszer csak azt éreztem, hogy Jézusom, hát nekik kellett elmondani, nekik kellett elénekelni, őnekik, akik itt állnak velem szemben, személyes üzenet nekik. Valódi, mély értelmet nyertek a sorok, a mondatok. Eszméletlen volt. Hány éve íródtak ezek a sorok, hány éve történtek ezek…

− Gondolt erre azelőtt, mielőtt fellépett volna?
− Egyáltalán nem. Itt szembesültem vele. Persze, valahogy éreztem, tudtam, hogy miről és kiknek fogom énekelni, de a színpadon éreztem meg ezt, ott éltem át. Egészen más volt elképzelni, és egészen más átélni. Életre szóló élmény.

− Járt már ezelőtt Kárpátalján?
− Soha! Életemben először vagyok itt. Pedig annyira vágytam ide, hogy nem tudom elmondani.

− Hogy tetszik?
− Nagyon! Hihetetlenül forrószívűek az emberek. Fontos itt, hogy magyarul beszélünk. Ez valami olyan kincs, valami olyan több… Új értelmet nyernek a szavak. Ez elmondhatatlan varázslat.

− Milyen érdekes: nemrég hunyt el Charles Aznavour, a nagy francia sanzonénekes, most pedig két sanzonelőadást láthat a közönség, igaz, nem Aznavourt, hanem Karádyt és Piafot…
− Édith Piaf egyszerre könnyed és egyszerre bele mer menni a párizsi éjszakába a legnehezebb, legmocskosabb szituációkba, a züllöttségbe. Ő egy piti bűnözővel élt együtt évekig, mert beleszeretett, aki kiküldte volna az utcára strichelni. De azért nem ment, mert azt érezte, hogy neki ahhoz semmi köze, mert annyira szereti ezt a palit, hogy nem fog lefeküdni mással. És mégis meggyanúsították azzal, hogy tolvaj, hogy ő ölte meg Leplée-t, aki felfedezte őt és lehetőséget adott neki fellépni egy kabaré-előadásban. Meggyanúsították, kihallgatták, előzetesbe helyezték, aztán kiengedték, ez annyira közel van az igazi élethez, amelyben minden benne van: a derűs, a fényes és az iszonyatosan sötét oldal is. Aznavour is mindenről énekelt: a jóról, a szépről, az esendőségről és a szerelemről. Piafnak olyan történetei vannak, olyan szerelmei voltak, olyan csodálatos, varázslatos lény… Annyira ritka, hogy valaki ennyire ottmarad az emberek szívében. Hányan gondolnak rá naponta, hallgatják a történeteit, a sorait, a dalait, a hangját, hányan nézik meg a képét, az arcát, vagy hány embernek tölti fel a lelkét nap mint nap az énekhangjával – ezt fel se tudjuk mérni. De sejtem, hiszen az én életembe nagyon bekúszott és átszövi. Pedig van, hogy fél évig nem játsszuk az előadást. Körülbelül 150 előadásnál tartunk már csak a Piafból, amit tíz éve játszunk. A Karádyból körülbelül 60-nál tartunk. De minden alkalommal valami új, valami más illat, valami erő, energia beúszik, s még mindig üzen.

− Terveznek-e ehhez hasonló előadást?
− Van még egy előadásunk, Kovács Apollóniáról. Ő egy nagyváradi színésznő volt, az ő élete is elég izgalmas történet. Az összes nagy nótáját elénekeljük egy este. A harmonikán kívül van egy csodálatos prímás is, Suki István, és van a kedves kollegánk, Gyorgyev Bránimír, aki ütőhangszereken kíséri az előadást. A történet szerint van három jó barátom – a Zsiga, Romugró és a Sárközi –, akiket odaképzelek mindig magam köré. A kerettörténet számos adalék, tény, dokumentum alapján készült, de igazából nagyon sok mindent a képzelettel kellet köré szőni, Milán (Rusz Milán) írta azt is. Kovács Apollónia teljesen névtelenül, egy öregek otthonában halt meg a férje nevén. És így kezdődik a történet. Milán megtalálta az öregek otthonát, ahol meghalt. Amikor meghalt, akkor tudták meg, hogy ő volt Kovács Apollónia, aki egy akkora sztár volt fiatalon, hogy több százezer példányban adták ki a lemezét. Onnan indul a történet is, mintha álmodnék, onnantól aztán ott vagyunk mélyen a színpadon. De mindent nekik mesélek tulajdonképpen, a Zsigának, Romugrónak és a Sárközinek.

− Tervez visszajönni Kárpátaljára?
− Boldogan, bármikor! Igen, nagyon szeretnék visszajönni. Annyira magába szívott ez a színház (a beregszászi színház), olyan csodálatos, olyan különleges energiákat sugároznak a falai, olyan üzeneteket hordoznak, olyan félelmetes, amit a beregszászi társulat véghezvitt, ami itt megszületett. Ez egy akkora történet, ez egy olyan csoda, ismerem ezeket az embereket, ismerem az összes drága kollegát… Ez egy akkora ajándék, hogy ezt itt én láthatom és érezhetem! Úgyhogy igen, nagyon szeretnék visszajönni

− Köszönöm szépen!
− Én is!

Szabó Kata
Kárpátalja.ma