Katartikus élmény részesei lehettek azok a Felső-Tisza-vidéki magyarok, akik az ’56-os forradalom 61. évfordulójának előes-téjén a kellemes vasárnap délutáni semmittevés helyett a técsői kultúrház színháztermét választották.
A nagyhírű beregszászi színtársulat ismét brillírozott a szocreál-patinás falak közt. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Verebes Ernő Gerendák c. alkotása előadásával a nemzet színházát varázsolta ide- tudatja a Kárpáti Igaz Szó.
A mesteri rendezés Rideg Zsófia munkája. A színészek vízszintes és függőleges irányú mozgatása plasztikussá, megfoghatóbbá teszi a felvetett kérdéseket, a „zajcsináló” eszközök pedig még jobban ráerősítenek erre, s a darabban megjelenő jelképek, jelképrendszerek lényege domborodik ki általuk.
A játék végén az önmagával meghasonlott, majd mégis „megtisztuló” pap – Szabó Imre – egyre hangosabban elhangzó, szinte lelkünkbe fúródó „Ki vagy?”-kérdése mindahány szemben ülőnek nekiszegezte a kérdést: TE melyik utat választod? Még itt vagy, de holnap mi lesz? TE IS elmégy? Rátalálni vélsz a saját álomképedre, apádra, a rektor úrra? Vagy itt maradsz Magdolnaként, őrizni a romokban megmaradt tűzhely apró parazsát? Vagy itt maradsz Györkőcként, törni a szentségeket, kosfejjel nekimenni mindennek és mindenkinek, amíg – felnőve – be nem tör a hatalom, vagy be nem olvaszt?
Az öreg szélmolnár – Sőtér István – itt maradt. Sunnyogva, egyszer-másszor még előtör belőle a magyar virtus, de ez már csak gyenge visszfénye a múltbéli erőnek – elszállt, semmivé lett a nagy akarás, eladta az örökölt jussot, ha nem is harminc ezüstpénzért, de pénzért. A hatalom nagy úr – mondta–, meg kell történnie! S megtörtént. Persze, törött gerinccel élni lehetetlen, ezért hát szervilisen hajlik az a fránya derék, sőt, még a bölcsőbe is vissza képes ugratni az embert, ha már előbbre nem lehet . . .
A régi recept – Oszd meg és uralkodj! – itt is beválik: hintsd el a kétely és a gyűlölködés magját, s azonnal lefejezheted a rendetlenkedőket. Vedd el a hiteles ember hitelét, vedd el a molnár malmát, tégy vezetővé egy lelkileg-testileg összetört embert, s a közösség azonnal Feszítsd meg!-et kiált...
Jósika – Ferenci Attila – szinte a végtelenségig kitart – a szerző nem is ítéli el amiatt, mert végül beleszédül W. Sorath, a Sejtán csapdájába, hiszen hosszú ideig hitet adott az embereknek, adta önmagát; fehér, s nemcsak a liszttől fehér ruhája bevilágította a zsarnok rendszer pokolfekete útjait –, kitart, amíg nem állít maga helyett új szélmolnárt. A messiási szerep – „Én vagyok, ne féljetek!” – nem Jósikáé, bármennyire is annak látjuk eleinte.
Mesteri alakítás a Sejtáné is – Kacsur András. Azok a könnyed, embertpozdorjávázúzó öklök előli félresasszézások kísértetiesen emlékeztetnek minket egyes kelet-közép-európai politikusokra, akik a jogos jusst tennék semmissé. Ő a központi figura – bár elvont és légies, mégis ő a Nagy Testvér, ő alakít helyzetet és világnézetet, ő old és köt. Nincsenek skrupulusai, csak érdek van, feladat. „Ugyan milyenek azok a tehetségek, akiket te felfedezel. . ?”– kérdi a lánya, s a kérdes hanglejtésében ott van a válasz is...
Magdolna – Vass Magdolna – tisztában van a helyzetével és dolgával – nevelnie kell gyermekét, ételt kell tennie az asztalra, megvédeni övéit mindenáron, még saját maguktól is. Magdolna az ősanyaöl – újraszül s magábazár, ha szükséges, megőrzi a feltámadás csíráit mindvégig. Ő marad és megmarad. Magdolna nem Madách Évája, aki ezer alakban csábít és éltet, ő az origó, ahonnan egy nép, egy nemzet, mint kiapadhatatlan forrásból, mint a népdalok ősi motívumaiból meríthet új élet-tudást, mely által megőrzi önmagát. A Messiásokra szükség van, hogy fényt mutassanak az éjszakában, de a Magdolnák azok, akik kinyújtóznak a fény felé.
Egy nép eltiprásának sokféle eszköze találtatott immár az évezredek során – de a legkegyetlenebb az, ha nyelvétől fosztják meg. Filia (Leány) – Tarpai Viktória – némasága szintén Sejtántól ered, s úgy tűnik: végleges. Filia űzött vadként vergődik a színen, a legsebezhetőbbnek tűnik, s mégis ő győz. Bosszút áll mindenért akkor, amikor ő bocsát meg és „ad Nevet” Sejtán lányának – Kacsur Andrea –, s amikor a darab kulminációs pontja az ő hangján döbben bele az emberbe.
A végjáték kínkeserves – az aláfestő zajok kibírhatatlanok, Sejtán győzött, a nemzet elbukott, a nézők szeme könnyes. Ám az utolsó utáni pillanatban kikapaszkodik a gödörből a már temetett magyarság, s a két fiatal a gerendák tetején lesi a napfelkeltét vagy a malomlapátok nyikorgását – teljesen mindegy! –, a lényeg, hogy fönt vannak. És egyhamar nem is áll szándékukban lejönni onnan. Nem Don Quijoték ők, hanem becsületes szélmolnárok, akik a Krisztus képét hordó búzaszemből életet-kenyeret varázsolnak, új kenyeret és – reményeink szerint! – új életet.
Mészáros Györgyi
Forrás: http://www.karpatinfo.net/cikk/kultura/2559980-ki-vagy