facebookicon

   

Műsornaptár  

H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
   

Van-e közünk sok száz kilométerre eső, sok tíz éve történt igazságtalanságokhoz, emberi gyarlóságokhoz? A régmúlt kettészakított faluja elmond-e valamit a jelen kettészakított országáról? Az emberi kettészakadni vágyás legmélyéről?

A Zoltán újratemetve hasonlóan dokumentarista módon indul, mint a Fekete ég – A fehér felhő. Témájában is hasonló, az első világháborúhoz kapcsolódik. Mikor új határokat rajzoltak a nagyhatalmak vezetői, sok család a szögesdrót két oldalára szakadt. Esküvő, temetés, semmilyen emberi ünnep vagy gyász át nem jutott a bürokrácia és a hatalom falain.

A Gobbi Hilda Színpadon egyszerű díszletben bonyolódik le a nagyon hosszú előadás. Kezdetben tempótlanul, alulvilágított képekben beszélnek és mozognak a színészek – így bontakozik ki az alaphelyzet. Zoltán Zoltán, a falu megbecsült tagja meghalt, utolsó kívánsága, hogy a határ túloldalán temessék el, egykori kedvese mellé. Akivel nem lehettek egymáséi, mert jött a határhúzás. A falu népes kompániája elindul, hogy végső nyugalmat találjon az archetipikus akárki figurának, rajta keresztül maguknak is.

images 26360Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az út előre és hátra is vezet az időben. Ötletesen illesztették egymás után a különböző korban játszódó jele
neteket. Ez a dramaturgiai húzás segíti a témát és a helyzetet is. Viszont az a döntés, hogy szinte minden szereplő kapjon egy saját monológot, már inkább lassítja és sokszor megdöccenti a koporsót a végső megbékélés felé vezető úton. Hiába remekek a színészi teljesítmények, a gyakran megdöbbentően drámai megszólalások. Hiszen egy-egy mellékszereplőnek előtte és utána alig pár mondata, alig pár másodperce van megmutatkozni. Mikor belekezd a történetébe, érdekesen bomlik ki háttere, motivációja, de aztán szinte minden helyzet túlbeszéltté válik.

A nézőteret és a színpadot szögesdrót választja el egymástól. Balra fent géppuskaállvány reflektorral, balra lent a határátkelő. Középen egy kis bódé kerekeken közlekedik előre-hátra vagy épp a szélekre. Világos térhasználat, ami segíti a történet megértését. Két szereplő használja más szabályok szerint a teret, Tarpai Viktória Julija és Rácz József Zoltánja bolyonganak benne, egymást soha sem lelve. Keresztülhordozzák magukat mindenen, szép állapotban, pátosz nélküli alázattal a szerelem szentsége felé.

A pátosz nélküliség nem jellemzője az előadásnak, de ezt egy Vidnyászky- rendezéstől nem is várhatjuk el. Van, aki szereti ezt a hatáskeltő elemet, van, aki nem. De lehet, hogy pontosabb úgy fogalmazni, hogy van, hogy szolgálja az előadás egészét, van, hogy nem. A Zoltán újratemetve egy szolidabb előadás, mint mondjuk a Fekete ég – A fehér felhő. Miközben a kicsi térben, kevés eszközzel is erőteljes crescendókat tud működtetni. Ezek főleg Izumrud Abdullovics Szultannuradov körül törnek fel, aki erősen beszívott állapotban durva tripeket lát. A megmámorosodott hatalom ő, akinek döntetni kellene a koporsó sorsáról, de csak az ópiumcsempészésen jár az esze. Ivaskovics Viktor elemi erejű alakítása Viktor Pelevin regényeit idézi. Kár, hogy nem lép még kettőt ebbe az irányba az előadás.

images 26361
Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A bemutatón mellettem három üres szék volt, relatíve a nézőtér közepén. Nem sokkal korábban egy nagy tömegben álltam, egy kedves anyuka és kislánya állt mellettem, a kislány éppen puszit adott egy hosszú szőrű skót juhásznak. Szabadságról, megosztottságról, társadalmi igazságtalanságokról beszéltek a szónokok. Nem volt szögesdrót, kordon volt, mögötte a hatalom háza. A Közfelháborodás napja volt, ahol több városban, több tízezren mondtak nemet az új szögesdrótokra, amik elválasztják Magyarországot Európától, az átlátható adózástól, az információ szabad terjedésétől.

Ehhez képest a Nemzetis előadás nem is lehet aktuális, jelen társadalmi kérdéseket vizsgáló. Nem is célja, nem ilyen profilt visz a színház új vezetése. Van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. A kérdés, hogy a választott témában és stílusban mélyre megy-e az előadás, feltárja-e a bonyolult összefüggéseket. Vagy csak irodalmi színpados stílusban, jó színészi alakításokkal beszámol egy történelmi eseményről.

Az előadás néhány percig lélegzetelállítóan érvényes. Amikor a beregszászi színészek civilként arról mesélnek, hogy a szülőföldjüktől pár száz kilométerre most is háború dúl. Oroszország annektálja Ukrajna egy részét. Néhányan már meg is kapták a behívójukat. Nemsokára újra előkerülnek a szögesdrótok, újra családok szakadnak ketté. Ez az őszinteség csodálatra méltó és megdöbbentő. Beszélni kellene még erről.

(2014. november 17.)

Hodászi Ádám
2014. december 11., 07:07