A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulata ismét felejthetetlen élménnyel gazdagította azokat, akik megnézték az általuk előadott komédiát. Mészáros Tibor (Debrecen) rendezésében ezúttal Carlo Goldini Chioggiai csetepaté című darabját vitték színre, igen nagy sikerrel.

A XVIII. századi történet szereplőinek jellemvonásai – ravasz és nagyhangú, szenvedélyes és lusta, bölcs vagy éppen furfangos – bizony a ma emberében is felfedezhetők, ezért is töretlen a darab népszerűsége. Goldoni itt csúcsra járatja a komédia gépezetét: pletykák, nagy viták és kupán verések, félreértések, becsapások, vérbő helyzet- és jellemkomikum, csattanós felismerés a legváratlanabb pillanatban, szerelmi csatározások…

A történet egy Velence melletti kis halászfaluban játszódik. A férfiak halászok, a tengert járják hosszú hónapokig, s az otthon maradt nők bizony kívánják a szórakozást, a pletykát, a játékos enyelgést. Két szomszédházban él a két halászmester Toni (Kacsur András) és Fortunato (Sőtér István) – családja. Az asszonyok – Pasqua (Gál Natália), Toni felesége,  Lucietta (Vass Magdolna), Toni húga, Libera (Kacsur Andrea), Fortunato felesége, Orsetta (Orosz Ibolya) és Checca (Tarpai Viktória), Libera húgai – a ház előtt verik a csipkét és folyik a csipkelődés, a vádaskodás, a gőgös dicsekvés. A férfiak nélkül maradt nők érzéki érdeklődését még hosszú távollét helyett az otthonmaradást választó inaslegény, Toffolo (Szabó Imre) is felkelti, ami miatt a hazatérő férfiak – Toni, Fortunato mellett Titta-Nane (Ferenci Attila), Beppe (Szilvási Szilárd) – célpontjává válik. Apróságokból óriási veszekedések, félreértésekből majdnem tragédiák lesznek – s mindez a pletykás lányok, asszonyok miatt. Még szerencse, hogy akad egy bölcs teremtés, Isidora (Orosz Melinda), büntetőbírósági jegyzőnő, aki furfangos észjárásával mindent elrendez, csupán egy kis törődést vár a férfiaktól…

„A harsány komédiából bölcs nagyvonalúság és báj sugárzik, mégpedig egyszerűen azért, mert Goldoni nemcsak ismeri és érti, hanem feltétel nélkül szereti egyszerű és gyarló, de éppen ezért végtelenül emberi szereplőit.” A beregszászi színészek pedig nagyszerűen formálták meg ezeket a figurákat.

A bemutató után a darab rendezőjét, Mészáros Tibort, a Debreceni Csokonai Színház színészét, rendezőt kérdeztük a darabválasztásról és a beregszászi feladatról.

– A darabválasztásnál nagyon fontos volt – erről Kacsur Andrással és Vidnyánszky Attilával is egyeztettünk –, hogy egy utaztatható és közönségbarát előadást csináljunk. Ami egyben számomra kihívás  is volt, hogy ne csak egy könnyű, úgymond olcsó előadást csináljunk, hanem egy olyat, ahol a társulat tagjai színészi tehetségüket meg tudják mutatni, minél szélesebb spektrumot be tudunk járni. Számomra ez volt a fő motiváció, hogy a szereplők jól érezzék magukat és színészileg kihívás legyen nekik a feladat.

– Mit szerettek volna mondani ezzel a darabbal?

– Örökérvényű az a gogoli gondolat, hogy „mit nevettek? Önmagatokon nevettek”. Ez a darab pedig alkalmas arra, hogy ezt a görbe tükröt felmutassuk a nézőknek. Ha az ember túllát a poénokon, akkor egy kicsit önmagára tud látni, hogy mi az, amit, vagy amiért érdemes áldozatot hozni az életben.

– Hogy érezte magát a beregszászi társulattal?

– Már régóta ismerem őket, úgyhogy nem volt számomra zsákbamacska, hogy kikkel fogok itt dolgozni, de még ezen felül is lenyűgözött az a hozzáállás, az a végtelen odaadás, amit ebbe a produkcióba beletettek. Itt mindenki mindent csinál, ha kell, csavart húznak, ha kell jelmezt javítanak... Bár tudtam, hogy ők mindig így dolgoznak, ez mégis mindig meglep és örömmel tölti el a szívemet.

Mi pedig köszönjük nagyszerű színészeinknek az élményt!

Kovács Erzsébet

KárpátInfo, 22. évf., 16. sz.