Vidám, tréfálkozó. Őszinte, öntudatos. Hivatását komolyan veszi. Amikor színpadon van, nem létezik semmi más, csak a karakter leghitelesebb megformálása. A színház mellett a családja a mindene, ők a legfontosabbak. Szabad idejében barackültetvényén serénykedik, horgászik, vagy a lurkókat edzi a focipályán.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szabó Imre, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművésze.
– Milyen kissrác volt?
–Állítólag jó gyerek voltam, amit én nem hiszek. Tősgyökeres nagymuzsalyi vagyok, velünk szemben volt a klub, annak az udvarán egy kis futballpálya. Ott nőttem fel. Ám csak azután mehettem ki a pályára, ha megtanultam a leckémet, füvet szedtem a nyúlnak és megfőztem a darát a disznónak. Igyekeztem mindent gyorsan elvégezni, hogy mehessek, olyankor – főleg nyáron – este tízig nemigen láttak otthon. Bepakoltam két szelet zsíros kenyeret, és sötétedésig rúgtuk a bőrt.
– Mindene volt a futball, mégsem sportoló lett…
–14 éves koromban játék közben eltört a sípcsontom, négy hónapig volt gipszben a lábam. De a szüleim tudta nélkül ezután is leszöktem a pályára, míg egyszer megint úgy megrúgtak, hogy lesántultam. Ám hobbiszinten a mai napig focizgatunk, többnyire a kollégákkal.
– Hogy csöppent a színházi világba?
– Mint a kollégák nagy többségére. Rám is Vidnyánszky Éva néni figyelt fel. Minden nagyobb eseményre, emléknapra összeállított egy műsort, mi ezeken felléptünk, szavaltunk. Szavalóversenyeken is részt vettem, sorba jöttek a helyezések, hol az első, hol a második, egyre több helyszínről győztesként tértem haza. Tizedikes voltam, amikor Petőfi Sándor Az apostol című írását színpadra alkalmaztam. Vidnyánszky Attila, ő most a Nemzeti Színház igazgatója is megnézte, tetszett neki, akkor döntöttem el, hogy színész leszek. Sikerült is felvételt nyernem a Kijevi Színművészeti Főiskolára, aztán pedig a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanultunk háromszor három hónapot. Ennek befejezése óta dolgozom, dolgozunk a beregszászi színházban immár több mint húsz éve.
– Gyakorlatilag valamennyi műsoron lévő elődadásban láthatjuk. Van olyan alakítása, amely közel áll a szívéhez?
– Vannak kedvencek, én inkább a vígjátékokat szeretem. Kiemelném a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, pedig nem nagy szerepem van benne. A másik nagy kedvenc a Liliomfi, amelyből eddig már legalább 280 előadásunk volt, ott a gazdag Kányai fogadóst játszom, ez a karakter is nagyon közel áll a szívemhez. Egy idő után azonosulunk a szereppel, és ha álmunkból felébresztenek, akkor is jön a szöveg, nem lehet elfelejteni. A Csongor és Tündében Balga szerepében lubickoltam, nagyon rátapintottam a karakterre, azt is igen szerettem. Legújabban pedig a Gerendákban András atyát testesítettem meg.
– Könnyen megy önnek a szövegtanulás?
– Nem. Vannak kollégák, akik a kisujjukból kirázzák, így például Sőtér István vagy Ferenci Attila. Én sajnos nem ehhez a csapathoz tartozom. Nekem sokat kell küszködni a szöveggel, András atyát például másfél hétig tanultam kisebb cigiszünetekkel. Csak reggel tudok tanulni, olyankor fog az agyam.
– Maximalista?
– Igen. Amikor színpadon vagyok, semmi más nem létezik. Mi, színészek, megszoktuk, hogy éjszakai madarak vagyunk, az előadások is az esti órákban kezdődnek, ezért amikor van egy déli előadás, mondjuk mesejáték a gyerekeknek, az kemény dolog. Alig térek reggel magamhoz, és máris játszani kell.
– A halogatás belefér ebbe a szakmába?
– Ha a kérdés az, hogy szoktam-e halogatni, a válasz, igen. Szövegtanulás terén nagyon lusta vagyok, szinte mindig az utolsó két-három napra hagyom. Na, erről kellene magam leszoktatni, és akkor a színpadon sokkal egyszerűbb dolgom lenne.
– A hosszú évek alatt egy nagy családdá kovácsolódtak. Van olyan kollégája, akivel a munkakapcsolat barátsággá alakult?
– Igen, Ferenci Attilával. Gyakran összejárunk, együtt nyaralunk, kirándulunk, oda-vissza komák vagyunk. Azzal szoktunk viccelődni, hogy egy-egy hosszabb turné alkalmával többet alszunk együtt, mint az asszonnyal! Megfőzzük egymásnak a kávét, elkészítjük az ebédet, kiegészítjük egymást. Nagyon értékes dolog, ha a mai világban van az embernek egy ilyen jó barátja.
– Általában megbízik az emberekben?
– Nem. Sajnos sok a kétszínű ember. A feleségem az, akivel mindent meg tudok beszélni, őt követi Ferenci Attila és Fóris Csaba kolléga. Bízom bennük, és ők is bennem, s ez a legfontosabb.
– Jó emberismerő?
– Igen, de inkább jó megfigyelő. Ha beülünk egy kávézóba, figyelem az embereket. Tanulok tőlük. A karaktereket elraktározom, hogy valamikor, valamelyik szerepemhez elővehessem.
– Van példaképe?
– Robert De Niro. Szeretem a gengszterfilmeket, a Keresztapát már nagyon sokszor láttam, és amiben De Niro benne van – és nagyon sokba benne van – azokat szívesen nézem.
– Családról néhány szót.
– Tizenöt éve vagyok házas, a fiunk, Levente nyáron lesz tizennégy éves, kislányunk, Dóra pedig most volt négyéves. Feleségem alsós tanító a nagymuzsalyi középiskolában.
– Valamelyik gyerek hajlik a színészet felé?
– Mindkettő. Levente a Gerendákban játssza Jósika fiát, tehát hajlik a színművészet felé, de én nem szeretném, ha színész lenne. Ha valakiből még színész lehet a családból, az a kislányunk, hiszen folyamatosan színészkedik. Visszatérve Leventéhez, vele kapcsolatban van egy jó sztori, amit szívesen elmesélnék.
– Kíváncsian hallgatom.
– A Liliomfit játszottuk, Levente akkor még csak hatéves volt. A második felvonásnál tartunk, én mondom a szövegem, és érzem, hogy a nézők nem engem figyelnek, egészen másfelé néznek. Ezekben a percekben oldalt szalonnáznak meg hagymáznak a muzsikusok, az én fiam is megéhezett, és minden gond nélkül odament, elvett egy szelet kenyeret, szalonnát, hagymát, és hozzálátott a falatozáshoz. Az egész közönség nevetett, amikor azt mondtam: ha megcsömörlik a gyerek, nagyon kikaptok. Öt percig nem is tudtuk folytatni az előadást. A slusszpoén viszont az volt, amikor otthon a gyerek azt mondta, apa, igaz, hogy ma lejátszottalak a színpadról?
– Van hobbija?
– Van egy nagy barackosom, amit a szüleimtől örököltem, ott van mit csinálni, a kiöregedett vagy a kipusztult fák helyébe fiatal csemetéket ültetek, és így tovább. Ám ami igazán kikapcsol és megnyugtat, az a horgászás. Nem mintha több kiló hallal térnék haza, jó, ha a macska jóllakik vele. Emellett az iskolai futballcsapatot edzem.
– Ha újrakezdhetné, van, amit másképp csinálna?
– Nem. Ugyanazt a nőt venném feleségül, mert szeretem, a két gyereket imádom, és ők is engem, ugyanúgy színész lennék, és nem mennék el innen sehova. Bár nem esküdtem örök hűséget Kárpátaljának, de idevaló vagyok, és úgy hiszem, nekünk, magyar színészeknek a magyar kultúrát ápolni és tovább adni kötelességünk.
Hegedűs Csilla